A leendő Orbán-kormány a régi jó archaizálási technikát viszi tovább az állítólagos kormányprogram meghirdetésével. Melynek összeeszkábálásakor ezúttal Orbán Viktor Abraham Lincoln hajdani amerikai elnöktől kölcsönözte az "Isten uralma alatt" frázist.

Közlöm a forrást, melyet a mi "Nagy Forradalmárunk" nem azért használt, mert annyira elkötelezett volna a liberalizmus és a szabadság eszméje mellett. Lincoln, aki az volt, mást is mondott híres tízmondatos beszédében (kiemeltem). Amit mondott, nem azért mondta, hogy az egyháznak átlátszó és korszerűtlen gesztust tegyen.

A gettysburgi temető fölavatásán elmondott beszéd

"Nyolcvanhét évvel ezelőtt ezen a földrészen atyáink új nemzetet hoztak létre, amely szabadságban fogant, s annak a tételnek szenteltetett, hogy minden ember egyenlőnek születik.

Súlyos polgárháborút vívunk most, amely eldönti, hogy ez a nemzet, vagy bármely hasonló szellemben fogant és elkötelezett nemzet fönn tud-e maradni. Ennek a háborúnak egyik nagy csatamezején jöttünk össze. Azért jöttünk, hogy ennek a mezőnek egy darabját mint végső nyughelyet azoknak szenteljük, akik itt életüket adták azért, hogy ez a nemzet éljen. Teljes mértékben illő és helyénvaló, hogy így tegyünk.

Tágabb értelemben véve azonban mi nem avathatjuk föl – nem szentelhetjük meg – nem szentelhetjük föl – ezt a földet. Azok az élő és holt hősök, akik itt küzdöttek, már fölszentelték azt, sokkal jobban, mintsem hogy gyönge erőnkkel ahhoz bármit hozzátehetnénk vagy belőle elvehetnénk. A világ alig figyel föl, s nem fog soká emlékezni ezekre a szavakra, de soha nem feledheti, amit ők itt tettek. Inkább nekünk, az élőknek kell annak a befejezetlen munkának átadni magunkat, amelyet az itt harcolók oly nemesen előrevittek. Rajtunk a sor, hogy magunkat az előttünk álló nagy feladatnak szenteljük; hogy e hősök példájából további buzgóságot merítsünk annak az ügynek a szolgálatában, amelyben ők ráléptek az odaadás utolsó lépcsőjére; hogy szilárdan föltegyük, hogy ezek a holtak nem hiába haltak légyen meg; hogy ez a nemzet, Isten uralma alatt, újjászülessék a szabadságban; és hogy az a kormányzat, amely a népé, a nép által és a népért van, ne tűnjék el a föld színéről.

1863. november 19.

Orbánék kezébe ez akadt. Hozzácsapták Orbán beszédeinek másoktól kölcsönzött gondolatait. Bármikor bármit leemelnek majd a polcról.  Kinevezik a hozzájuk közel álló Lánchíd-rádiós, Echo TV-s meg Nézőpont intézetes vazallusokat, a lakájmédiában pedig elnyomják a két-háromszázéves idézeteket. Lesz majd szentágostonozás, lutherezés, kálvinozás.

Mi meg elmehetünk a francba a nagy eszünkkel. A választásokon is kiderült, az istenadtát nem izgatják a források és az eredeti szövegek. A magyarok jelentős részét vajmi kevésbé érdekli, hogy Orbán mikor, kit, hogyan és honnan idéz.

Az a lényeg, hogy a 2006-os események meg a gyurcsányi "diktatúra" ügyei sokáig terítéken maradjanak.

Erre fog alapozódni a Forradalom Atyjának kormányzási stratégiája.

Szabad György történészprofesszor kezdte, de a Magyar Köztársaság elnöke teremtette meg a nem fogok kezet mozgalom hagyományát. Sólyom László legfőbb közjogi méltóságként el tudta dönteni, kivel fog kezet, s kivel nem.

Látjuk, vannak követői. Most Járai Antal matematika-professzor gondolta úgy, hogy megmutatja Hiller István kulturális miniszternek: van vér a pucájában.

Sólyom László feladatára vonatkozóan a Magyar Köztársaság Alkotmánya tartalmazza a legfontosabb kitételt. "Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett."

A Sólyom által bevezetett rossz hagyomány azt igazolja, hogy ez az ember nem fejezi ki a nemzet egységét. Aki ugyanis elősegíti egy rossz és gusztustalan hagyomány elterjedését, az minden, de a nemzeti egységet kifejező államférfi semmiképp.

Ha viszont nem képes arra, hogy kifejezze a nemzet egységét, azt miért nem tudja mérlegelni, hogy vegye a kalapját? S miért nem hagyja, hogy olyasvalaki váltsa a köztársasági elnöki székben, aki az övénél tisztességesebb mintákkal tud szolgálni.

Járai Antal ott állt a mintaadóval szemben (a zsebe kitömve a díjjal járó pénzzel). Vadul markolta Sólyom László kezét. Mert Sólyom tegnap délután az ő emberének bizonyult. Kiszámolhatta - elvégre matematikus, tudja, mi a valószínűség -, hogy néhány napra bekerül a Sólyom által megteremtett borzasztó tradíció továbbvivőjeként az újságokba, róla fognak szólni a hírek, teleszalad az esettel a blogvilág, íme. S jól számított, mert tegnap este óta a családi asztalunknál az ő kéz-nem-fogása a téma. S ahelyett, hogy a Nemzeti Ünnepre figyelnénk, s rendeznénk magunkban közös "dolgainkat", kissé talán emelkedettebben tudnánk nézni önmagunkra is, itt látjuk magunk előtt ezt a csúcsértelmiségit, akinek a Nemzet Legfőbb Alkotmánybírája adta a mintát.

Szabad György kezdte, a T. Ház elnöke. Folytatta Sólyom László, az alkalmatlan köztársasági elnök. Náluk nagyobb emberek már nem kellenek ahhoz, hogy továbbterjedjen a métely. Azért mégiscsak a nemzet egysége fölött őrködni képtelen ember volt az, aki a morális válságot az ország fejéhez verte!

Köszönjük meg Sólyom Lászlónak, itt, a Nemzeti Ünnepen, hogy a kezet nem fogás, mint dicső nemzetegységesítő törekvés ilyen szépen szárba szökött.

Most már mindenkinek szabad.

Orbán Viktor szerint egész Magyarország "egy emberként fohászkodik azért, hogy legyen végre vége az elmúlt nyolc év vesszőfutásának". Legyen már változás. Ami azt jelenti, válassza meg az ország újra: őt.

És megint kiosztotta az ellenfeleit. Ami nála annyit tesz, hogy leszólta és lesajnálta őket. Nem tudja, hogy az okos - görög találmány - mindig fölmagasztalja az ellenfelet. Hogy ha győz, a győzelem valóban értékes legyen. Orbán szeret gyönge ellenfelek - azaz pancserek - ellen küzdeni. Nem fél attól, hogy az ilyen piti küzdelemben ő maga is könnyen pancserrá válhat.

Szeret kampányolni, de érdekes módon a minap ő maga tett javaslatot arra, hogy csak március után lehessen kampányolni. Mondja ezt ő, aki 2002-es veresége óta egyfolytában kampányol, leggyakrabban a demokrácia ellen. Neki köszönhetjük, hogy politika fölötti politikáról kezdett álmodni, amikor utcára hívta a tömeget, amikor ellátta gyűlöletmunícióval a polgári köröket, amikor bevette maga mellé Vonát, amikor kiállt az árpádsáv mellett, amikor kordont bontott, és a parlamentből kivonulva a legalapvetőbb politikusi kötelezettségének sem tett eleget. Ez abból állt volna, hogy konstruktív ellenzéki vezetőként cselekedjen az országért. Hiúsága, politikai becsvágya megakadályozta ebben.

Új világot hirdet, miközben emberei (a 176 egyéni képviselő-jelölt) nagyon is a nyolcvanas évek egyenvilágát tükrözi. Orbán embereinek negyede vazallus polgármester, nagy részük szimpla karrierista álláshalmozó (ezt már Vona, a régi harcostárs is a fejéhez vágta).

Sietek leszögezni: azok közé tartozom, akik változást akarnak. De nem az orbáni értelemben. Elegem van a BKV-mocsokból meg a szoci-szadeszes korrupt politizálásból. Csakhogy Orbánéknál ugyanez megvolt (Simicska, Tokaj, kőbánya, Várhegyi, Kaya Ibrahim, aranyórák, Bánk bán, Vegyépszer stb.). Mára annyi változott, hogy Orbán király felcsúti trónján fogadta a magyar nemeseket, s tétetett velük hűségnyilatkozatot.

Dehogy akar ez az ember bármiféle változást! Két Magyarországot hirdetett, s tartok attól, hogy aki nem az övéhez tartozik, rosszul fogja magát érezni ebben az országban.Orbán politikája a megbélyegzésre, kirekesztésre, intoleranciára épül. Mitől lenne más akkor, amikor jóval nagyobb lesz a hatalma, mint 1998 és 2002 között volt?

Jogos a félelme, amikor a kommunista struktúrák visszatéréséről beszél! Csakhogy én most őt tartom a legveszélyesebb kommunista struktúrának.

Valaki szóljon már Orbán Viktornak, hogy az MSZP-t - az MSZP hathatós segítségével - sikerült legyőznie, ne kínlódjon annyit velük, tekintsen azokra, akiket ő talált ki, s jövőre valódi ellenfelei lesznek. 

A szélsőjobboldal lesz a veszte. Az az Árpád-sávos kompánia, amelynek zászlajára maga Orbán mondta évekkel ezelőtt, nem érti, mi a baj vele, az egy történelmi lobogó. 

Azokkal a bakancsos politikusokkal kell majd megbirkóznia, akik elhitték Orbánnak, hogy két Magyarország van, hogy egy táborba kell gyűlni, és egy jobboldali zászló alatt kell masírozni. Hogy mozdulni kell, ha eljön az idő. 

Azzal a jobbikos Vona Gáborral kell majd egyeztetnie, akit 2001-ben bevett Makoveczék mellé a Szövetség a Nemzetért Polgári Körbe. És akinek ultranacionalista, radikális pártjával a 2006-os választáson az ország számos pontján választási szövetséget kötött. 

Orbánnak azzal a testet öltött szellemmel kell megküzdenie, amelyet ő engedett ki a palackból, s amelynek rothadó kénszagától a "vezénylő tábornok úr"-nak is félnie kell, ha sétálni szeretne menni a gyerekeivel. 

Szóljon már valaki Orbánnak, hogy Vonáék őrá is ugyanúgy köpnek, mint Gyurcsányra, s ha dzsentri kedvük úgy tartja, bármikor kinevezik őt is cigánynak, zsidónak, kommunista szekértolónak. Amikor majd magyarázkodnia kell arról, hogy mi volt az apja a kőbányában, vajon lesznek-e dupla fenekű, kétértelmű mondatai. Amely mondatokkal megmételyezte az országot, s megteremtette a kettéosztottságot.

Amikor majd úgy röhögnek rajta, mint ő tette Torgyánnal országlása idején (a Fradi-ügyek miatt), mit fog tenni az ország örökös miniszterelnöke? Mi lesz az uszító hangnemmel, mellyel utcára szólította híveit, s elnézte a fasiszta szellem elburjánzását pártjában? 

Nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy Orbán úrnak az elkövetkező években korábbi önmagával kell leginkább megküzdenie.

A legnehezebb ellenfél vár rá. 

Újsághír: tavaly összesen 58 millió forint összegben jutalmaztak 21 állami vezetőt, három minisztert és 18 államtitkárt. Szűcs Erika szociális és munkaügyi miniszter 3 millió 880 ezer forint jubileumi jutalmat kapott. (Szilvásyné) Csáky Bernadett pénzügyminisztériumi szakállamtitkár 4 millió 600 ezer, Karácsony Imréné (szintén PM, szakállamtitkár) 6 millió 219 ezer forint jutalmat kapott. Markó Andrea pénzügyminisztériumi szakállamtitkár a 3 millió 495 ezer forintos jutalma mellé 200 ezer forint projektprémiumot is fölvehetett. Szekeres Imre honvédelmi miniszter különjuttatásként kapta az 1 millió 152 ezer forintot, Vadai Ágnes államtitkár az 1 millió 246 ezer forintos jutalom mellett 830 ezer forint különjuttatást is fölvett. (Gáláns miniszteri jutalmak)

Morálisan, szakmailag, emberileg végérvényesen elásták magukat. Senkiben nem volt annyi tisztesség és kurázsi, hogy azt mondja tavaly októberben: "Gyerekek, ezt azért mégse! Azért ennyire gyomorforgatóan ne csináljuk!"

A rendszerváltozás óta a legnagyobb esélyt kapták. Nyolc évet. És Gyurcsány ma tette azt a korszakalkotó kijelentést: "Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy elkezdjük a reformokat". Csakhogy immorális lényekkel még homokozót se lehet építeni. Nemhogy országot.

A pénzügyminiszter ma is azt mondta, ne aggódjunk, nem fenyeget az államcsőd. De hát ősszel, amikor a három miniszter és a 18 államtitkár zsebét kitömték, azt jósolta, nem fog hozzánk begyűrűzni a világgazdasági válság. Aztán pedig egy hét múlva azt nyilatkozta, jé, hát mégis begyűrűzött. És hozzátette: nem kell beijedni, átmeneti gondokat okoz csupán, előre. Ez egy biztos bázis a földtekén, vigyázunk rátok, ne aggódjatok.

Ehhez képest napról napra romlik a forint (a zloty már erősödik!), a megtakarítások semmit sem érnek, munkahelyek szűnnek meg, a magyar piac totálisan versenyképtelen.

És erre már nem magyarázat a tegnapi Obama-beszéd, de az sem, hogy Gyurcsány ellenszélben kormányoz, vagy hogy a gyenge kezű Medgyessy kezdte a szoci-szadesz tiprást.

Nem menti már meg őket semmi se. A legnagyobb bajban is hajlandók hátat fordítani: nekünk.

A napokban kimondtam azt - én, akit 2002-ben leelvtársnőztek a Fidesz szektás hívei a metrón, mert Magyar Narancsot láttak a kezemben -, hogy nincs mit tenni, jöjjön ez a szerencsétlen Orbán meg a nagybajszú ősmagyar haverja, jöjjenek vissza a Tompikák és az óraosztogató senkifiák, álljanak oda a nagy pofájukkal, és mutassák meg ennek a zsebét tömködő KISZ-es bandának, hogy lehet országot építeni. DE ők sem tudják, ezt már bizonyították.

Te jó ég, mi vár még itt ránk!

Két menedzser beszélget. Te, kérdi az egyik, nálatok sokan dolgoznak még? Hát persze. És ki tudjátok fizetni az alkalmazottakat? Hogy tudnánk? Hónapokkal tartozunk. Mégis bejárnak, és elvégzik a munkájukat? Persze, önként és dalolva. De hát akkor miért nem szedtek tőlük beléptidíjat? 

Ez vicc volt. Ismerősöm meséli, hogy bekopogott a cégükhöz a Gazdasági Világválság, és azt mondta, hogy ki kell rúgni egy csomó alacsony beosztású egyént. Csupa olyant, aki az ő áldozatának tekinthető. Érdekes módon azonban megállt a világválság a főosztályvezetői szint előtt, a vezérigazgatóság irodáinak meg a közelébe se ment. Így aztán nem szerezhetett tudomást arról, hogy a főnökség a Gazdasági Világválságra való tekintettel végső elkeseredésében öt darab vadonatúj Audi 8-ast vásárolt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha jövőre még vadabb lesz a világválság, és véletlenül sétálócédulát vinne a rendszerváltás óta egyfolytában megújuló főnökség szobáiba, még mindig olcsón meg tudják vásárolni a cégautókat - maguknak. 

Nagyon gonosz ez a világválság, mesélte az ismerősöm. Kirúgatott például egy olyan fiatalasszonyt, aki egyedül neveli a gyerekét, és amikor szóvá tette, azt mondták neki, ne keseredjen el, bárkivel megtörténhet az ilyen. 

Az egyik magas rangú vezetőt a kirúgottak megkérdezték arról, hogy ennél a cégnél miért nem rúgtak még ki soha egyetlen alkalmatlan vezetőt sem. A kirúgó főnök, aki nem találkozott ugyan személyesen a Gazdasági Világválsággal, de szinte mindent tud róla, azt felelte, ez azért van, mert a karcsúsításról nem a kövér beosztottak szoktak dönteni.

Ebben lehet valami, mondták a kirúgottak, és összecsomagoltak. Egyikük visszakérdezett, most, hogy szinte már minden beosztott alkalmazottat kirúgtak, ki fog dolgozni a cégnél. Ez bonyolult kérdés, felelte a vezérhelyettes, készül a sokadik válságterv. Ebben profik vagyunk.

Hát köszönjük, mondták a kirúgottak, s a kijárat mellett arra kérték a Gazdasági Világválságot, menne már be velük egy nyelet törkölypálinkára a búfelejtőbe. 

Nem érek rá, hölgyeim és uraim, mondta a Világválság, még nagyon sok helyre el kell látogatnom.Túl sok a beosztott errefelé.

Jöhet váratlanul, de készülhetünk rá tudatosan is. Csak annyit érzünk, hogy megfoghatatlan bizsergés járja át testünket, miénk a világ. Sérthetetlen páncélként feszül körénk az a perc, másodperc, elképzelhetetlen és felfogadhatatlan abban a pillanatban, hogy valaha is megszűnjön ez az állapot. A szerencsésebbek sok ilyen élményt őriznek az emlékezetükben. A kevésbé szerencsések hagyták elillanni ezeket.

Az elmúlt napokban több ilyen másodpercben volt részem. Talán a tél, a körülöttünk magasodó havas hegyek, a giccses táj tette velem. És a gyermekeim, akikkel a napi rutinban (pelenkázás, etetés, játék, altatás, pelenkázás, etetés, játék, altatás…) az ember alig veszi észre ezeket a pillanatokat. Dacolva önmagammal, felborítottam a napirendet. Fahéjas almát sütöttünk mécses lángja felett. Nagyobb extázisban voltam, mint hároméves nagy fiam. Nem értette, mi ez a felhajtás. Szertartásosan készültem a nagy eseményre. Leültünk a nagyapám faragta konyhaasztalhoz, s miután meggyújtottuk a mécsest, máris fahéj illata áradt szét. Fiam  szemében visszatükröződtek a fények, az asztalra könyökölve néztük egymást a lángon keresztül. Hirtelen éreztem azt a bizsergést, legbelül. Ami csak az enyém. Nem gondoltam semmire. Megszűnt tér és idő. Kizárólag az itt és most létezett.

Töltődve ezzel az élménnyel, még aznap este „elért” a következő. Férjem egy üveg vörösborral állított be, váratlanul. Éreztem, hogy hónapok óta csak morzsolgatjuk egymás mellett a napokat, de nem együtt éljük meg azokat. Ezért ért váratlanul. Begyújtott a kandallóba, az idén először. Azelőtt rendszeres esti program volt, hogy zenét hallgatva, verseket olvasva, hallgatva a tűz ropogását, borozgattunk, hatalmasakat beszélgettünk. Ez szép lassan a napi szükséges társalgásra redukálódott. Mindketten éreztük, nem jó ez így, mégsem változtattunk. Szerepeket kezdtünk játszani, különböző álarcokat öltöttünk.

Azon az estén leheveredtünk a kandalló elé, s mintha éveket röpültünk volna vissza az időben. Ott folytattuk, ahol egykor abbahagytuk. Azt hiszem, időben érkezett a vörösbor. Még mielőtt az álarcok szép lassan elkoptak volna, s kiderül, nincs alattuk semmi. Ittuk egymás szavát, kortyolgattuk a bort, s hirtelen éreztem azt a bizsergést, legbelül. Kizárólag az itt és most létezett.

Aztán idővel azokon a sérthetetlennek tűnő páncélokon meglazulnak a csavarok, rések jelennek meg, kikezdi a rozsda. Mondhatnánk, sajnos, de inkább szükségszerű. Valójában ettől a múlandóságtól olyan különlegesek ezek a pillanatok. A rozsda pedig kezelhető, és azt hiszem, a csavarhúzó is mindig kéznél van. Csak utánuk kell nyúlni. Szóval, éljenek azok a giccses másodpercek!

Nagyhencegtől kaptam, kérte, játsszak.

Szeretek

1. kötélen egyensúlyozni

2. a fellegekben járni

3. a „semmi ágán” ülni

4. a szakadék szélén táncolni

5. az elemekkel dacolni

6. a bizonytalanból menekülni

7. a vágyott helyre, állapotba megérkezni

akiknek továbbpasszolom (bár alig ismerek valakit)

  blogopedus

portofranco

armida

 eszemiszom

ginger&fred

doremi

közelstavol

Embert újságjáról. Természetesen a barátjáról is, de az nem olyan látványos, nem lehet mutogatni, rázni, zörögni és demonstrálni vele. Mert persze szükségszerűen kivédhetetlenül, megmásíthatatlanul, végérvényesen vannak honfitársaink, akiknek ez zsigerileg fontos. Ezzel kelnek és fekszenek, életük mozgatórugója, hogy magyarok (itten, Agyarországban).

Történt, hogy himihumit vásároltam egy ABC-ben. Minden nap szoktam, kis családom nehogy szükséget szenvedjen. Napilapot is vettem, minden nap szoktam, mert szeretem a papír illatát, rutinosan átfutni a lényeget. Nem volt benne semmi különös, szokatlan, ünnepélyes és feledhetetlen, másokkal is előfordult már ilyesmi.

 Éppen a túró szavatosságát böngésztem a hűtőpultnál, amikor a bevásárlókocsimra tapadt egy középkorú férfi dugig pakolt talicskája. Mint ahogy lassúzás vagy egykor tangózás közben tapadtak egymáshoz a fülledt, vággyal teli testek. Ahogy másodpercek tört része alatt végigmért a kocsi tulaja, arra gondoltam, tán a „napsütéses” őszi hormonok léptek működésbe. Minden női hiúságom ellenére nem ez történt. Komótosan kinyújtotta kezét, és méltóságteljesen megfordította napilapját, hogy jól láthassam az öles betűket: Magyar Hírlap.

Becsmérlőn végignézett a hányavetin, noha meggondolatlan módon, címlappal felfelé fektetett Népszabadságo(mo)n. Tekintetében minimum ennyi volt: látod, Te rohadt kommunista, magyarellenes véglény, Trianon elárulója, a burzsuj tőke kiszolgálója, a magyar nemzet testének parazitája, látod, én melyik táborhoz tartozom? Másodpercekig álltunk egymás mellett, de mintha hosszú órák lettek volna. A „tapadást” egy hirtelen mozdulattal megszüntettem, s bódultan ódalogtam a pénztárhoz.

Eszembe jutott az a történet, amikor az egyik gyilkos választási kampány idején Magyar Narancsot olvastam (szintén meggondolatlan módon) a buszon. Akkor leelvtársnőztek. (A kisasszony megszólítás dukált volna, mert a hatályos törvények értelmében, még nem voltam nagykorú. Azóta is sérelmezem, elégtételt követelek!) Aztán eszembe jutott a Magyar Hírlap szebb napokat látott, ősi időszaka (béke poraira), amikor még komoly intellektusú, írástudó emberek töltötték meg az oldalakat. A Bayer Zsolt-félékkel a cipőjüket sem tisztíttatnák ki!

Ha valaki tíz évvel ezelőtt megjósolja nekem ezt az életemnek mondhatni lényegtelen, időtartamát tekintve nulla epizódját, lazán kiröhögöm. Ma már megriadok, aggódom, elvágyódom. Vagy értetlenül nézek, begubózom. És hangosan sikoltok.